Print

Egy perőcsényi segédlelkész portréja

 

Bolla Sándor (1918–2012) perőcsényi évei

Az egykori segédlelkész, kire 70 esztendő távlatából is hálás szívvel emlékeznek

 

Csodálatos a mi anyanyelvünk: magyarázó és jelentéshordozó is. Nézzük például a lelkész, lelkipásztor szavainkat: lélekápoló, lelkeket gondozó jelentéssel bírnak. S aki ezen hivatását, az Úr és híveinek szolgálatát odaadó hittel végzi, arra még hét évtized távlatából is jó szívvel emlékeznek.

Hetven évvel ezelőtt a Börzsöny és a hegység peremét képező dombok között megbúvó reformátusok lakta Perőcsény lakói nem készülődhettek ünnepi istentiszteletre Krisztus Urunknak áldott születése napján. A faluban német csapatok, az érkező, félelemmel teljes hírek szerint a hegységben már  az oroszok. A lakosság a házaknál lévő vagy a külső pincékben húzza meg magát: a községet már lövik; minden mozgás, fény, füst előidézője lehet az aknatűznek.

A gyülekezet lelkipásztora nagytiszteletű Kovács Sebestény József, segédlelkésze Bolla Sándor tiszteletes úr. Mindkettőjük helytállásáról megemlékeztünk már. A lelkész-esperesről a községi címer- és zászlóavatás emlékbeszédében említettem, hogy – papi hivatásából eredően is – orvosolta  a mindennapok gyötrelmeiben, a pusztító háborúkban szerzett lelki sérüléseket, erősítette a falu népét tudásban, kitartásban; példát mutatott és követelt. Több mint 20 éve a vidék református gyülekezeteinek korai történetéről készült dolgozatomban pedig azt írtam, hogy az egyházközség irattárának (benne az 1749-től vezetett anyakönyvek, körlevelek, feljegyzések, jegyzőkönyvek) megmentése Bolla Sándor segédlelkész gondoskodásának köszönhető: sertésólba, majd pincébe rejtette, később a község kitelepítésekor segítő tanítványaival egy zsákban magukkal cipelték a fontos iratokat. De nemcsak a gyülekezet régmúlt eseményeinek emlékezetét mentette meg, hanem – amint erre a nyár folyamán jóindulatúan Perőcsényből figyelmeztettek – a valóságos sebek és a sérült lelkek gyógyítását is végezte a háború véres eseményei közben. Erről hitelesen, igazat szólni csak az események átélői tudnak. Eleget téve adatközlőim – Molnár Józsefné Molnár Erzsébet, született 1928 (M. E.) és Molnár Vilmosné Alman Ilona, született 1934 (A. I.) – kedves invitálásának, elsősorban róla beszélgettünk szülőfalunk front alatti, majd későbbi eseményei kapcsán.

1944-ben nem lehetett ünnepi, karácsonyi istentiszteletet tartani Perőcsényben... A félelemteljes napokra így emlékeznek adatközlőim:

A. I.: Mi az erdő szélén laktunk, Puckóban és az udvarunkon lévő pincében voltunk. A nagy árkon odahallatszó "hurrázás"-sal jöttek be az oroszok 1944. december 25-én, karácsony első ünnepén. A falut csak másnap délig, délutánig foglalták el, mert a németek még itt tartották a frontot.

M. E.: A házunkat szétvágta az akna, a bátyám és a sógorom a helyszínen meghalt. Az öreg Leczki nénémnél húztuk meg magunkat, s reggel ahogy megvirradt, éppen hogy csak felébredtünk, a Bolla nagytiszteletű úr állt az ajtóban, palástban, fején papi sapkája. "Titeket kereslek, Bözsi, mert szeretném tudni, mi van veletek" – mondta. Akkoriban az emberek ki sem mertek menni az utcára. Amikor erre az esetre visszagondolok, mindig megkönnyezem. Különösen jó érzésű lelkész volt.

A. I.: A papi palástot az oroszok is tiszteletben tartották, abban szabadon mozoghatott. A halottakat el kellett temetni, de volt úgy, hogy szinte golyózápor közepette. Aztán kilakoltattak bennünket, el kellett hagynunk a házakat, a külső pincékbe költöztünk.  Itt is járta sorban a pincéket. A Bánár néninek és a Henzel Lajinak meglőtték a lábát. Sebeiket ő látta el, naponta átkötözte mint egy orvos. Mindennap látogatta a családokat, pedig csak segédlelkész volt. Itt hagyhatott volna bennünket, mert volt lelkészünk, és mehetett volna a családjához, de ő maradt. Nem hagyta el a gyülekezetet, felelősséget érzett irántunk. Ezt soha nem szabad elfelejteni: nagyon sokat tett az egyházunkért, az egyház tagjaiért.

Emlékezetük szerint a front alatt meghalt Dudás néni, Dudás Andrásnak az anyja. A padláson érte őt az aknabecsapódás. Molnár Sándor apjával és Molnár Gyulával nem mentek ki a pincékre, otthon maradtak. A fiatalok szalonnát sütöttek, nem gondolták, hogy ebből baj lehet. A felszálló füst miatt  aknát lőttek ki a házukra. A 20 éves Sanyival  egy aknaszilánk végzett. Az apa segítségért ment, hogy a holttestet ágyra tegyék. Az újabb akna az egyik segítőtárs, Leczki Lajos halálát okozta. Mint Henzel Lajos: Bárcsak János lenne a nevem! című novellájából tudhatjuk, Henzel Lajost, a harctérről hazaszökött ugyancsak 20 esztendős fiatalembert sorozatlövés érte, amikor két erőszakoskodó katonát a pincéknél megpróbáltak megfékezni. Sérülései olyan súlyosak voltak, hogy nem élte túl, két hét múlva meghalt.

Alaptémánktól kissé elkanyarodva, térjünk ki egy sokáig tabunak minősülő kérdésre: miként viselkedtek, milyen emlékeket hagytak Perőcsény lakóinak emlékezetében a megszálló katonák? Gyermekkoromban, az '50-es '60-as évek fordulóján a családban és rokonságban egyaránt hallottam barátkozó, jóindulatú, segítőkész, de értékeket eltulajdonító, durva és erőszakoskodó orosz katonákról is. Az iskolai tananyagban népünknek felszabadítást hozó dicsőséges szovjet hadseregről tanulhattunk. A hallgatás csendje valamikor a nyolcvanas években tört meg, s azóta inkább hallani lehet a felszabadulás helyett megszállást hozó, a soknemzetiségű hadsereg katonáinak erőszakoskodásairól. Adatközlőim egy-egy személyes emlék felidézésével válaszoltak kérdésemre.

M. E.: Leczki nénémnél, egy idős özvegy asszonynál laktunk. Készültem a templomba, felöltöztem, s bementem a nagyszüleimhez. A Szabó udvarban az első házban egy ezredesnek volt az irodája, a katonák ügyes-bajos dolgaikkal odajártak. Egy ott időző katona végignézett rajtam, s megkérdezte, hogy templomba megyek-e. Miután megértette válaszomat, benyúlt a zsebébe, s kihúzott egy csomó pénzt, s mondta, hogy vigyem el a perselybe. Még a könnyeim is kicsordultak, mert olyan hírek terjengtek róluk, hogy erőszakoskodóak, csúnya dolgokat művelnek.   

A. I.: /Szintén hazaköltözésük utáni esetet említett. A tisztek elszállásolását házanként kellett biztosítani, s szinte együtt laktak a háziakkal./ Nekem is van egy emlékem, tízéves lányka lehettem akkor. Unokatestvéremnél, Árva Laciéknál voltam, egy kapitány lakott náluk. A kapitány az ablaknál állt, zsebre tett kézzel, bámult kifelé. Dalolgattunk, dúdolgattunk: Valahol a Volga mentén, élt egyszer egy kisleány... Aztán a tiszt megfordult, csak úgy hullottak a könnyei. Odajött, megsimogatott bennünket, és kérte, hogy folytassuk. Nem tudott mit adni, hirtelenjében a "csáj"-hoz való kockacukrot adta nekünk, ezzel fejezte ki háláját és örömét. Ezt soha nem felejtem el.

Nem tudtak arról sem, hogy történt volna a faluban durvaság. /Mint fentebb láttuk, sajnos történt.../ Abban egyetértettünk, hogy embere válogatja, s nagyon különbözőek vagyunk... Aztán a kilakoltatás megszüntekor – ami a pincék után Kemencén is folytatódott –, a visszaköltözéskor furcsa dolgokat is tapasztaltak: a házakban füst-, és koromszag terjengett, nem tudni miket égettek el.  Ez már március közepén lehetett, újabb katonák érkeztek, fiatalok, szinte suhancok. Köztük már voltak céltalanul rombolók, rongálók: a varrógépet kihurcolták az udvarra és szétverték. De ez csak a nagyon fiatalokra volt jellemző. Az idősek közül emlékeznek egy jóságos öregasszonyra, kinek a fiát megölték a németek, s önként jelentkezett frontszolgálatra. Ő főzött a katonákra. Ilonka néni elmondta, hogy egy alkalommal palacsintát sütött, s a gyerekeket kínálta meg elsőként. Édesanyja félt, bizalmatlanul tekingetett, mire az orosz asszony mondta és mutatta, hogy nyugodtan megehetik, nincs benne semmi ártalmas... Megnyugodtak, s jól laktak.

Bolla tiszteletes idekerülésének, itt tartózkodásának pontos idejét hét évtized távlatából nem ismerik adatközlőim. Keresztanyám /M. E./ elmondta, hogy az ő konfirmálásukra nem 12-13 éves korban, hanem 14 évesen került sor. A korábbi évfolyamokat Kovács Sebestény József lelkipásztor konfirmáltatta, az ő felkészítőjük és a templomban vizsgáztatójuk is Bolla Sándor segédlelkész volt. Ilonka néni hozzáteszi, hogy a fiatalok továbbtanulását is segítette. Névszerint emlékezik bátyjára, Alman Gézára, Gere Józsefre és Viczencz Lajosra, akik polgári iskolába jártak, és vizsgára való felkészülésükhöz a tiszteletes úrtól kaptak segítséget. S ők voltak, akik az egyházközségi irattár megmentésében is közreműködtek. Amikor testvérének, Géza bácsinak személygépkocsija lett, elmentek meglátogatni a  Mezőlakon szolgáló nagytiszteletű urat. Istentiszteleti alkalommal érkeztek, s Bolla Sándor a templomban gyülekezete előtt is bejelentette, hogy nagyon kedves vendégei érkeztek Perőcsényből, s ezzel neki nagy boldogságot szereztek.

Az egyházközségi iratokból tudjuk, hogy Bolla Sándor két ízben, 1941-től 1943-ig, majd 1944 és 1946 között szolgált segédlelkészként a perőcsényi református eklézsiában. Amikor az 1950-es évek elején Kovács Sebestény József nyugdíjazása folytán lelkipásztor-választás előtt állt a gyülekezet, személye is felmerült. Miért nem ő lett Kovács Sebestény József utóda?

Adatközlőim elmondták, hogy akkor vállalta volna a prédikátori szék betöltését, ha a gyülekezet egyhangúlag hívja meg. Akadtak azonban ellenzők. A presbitérium tőle is kért bemutatkozó szolgálatot, amit ő az itt töltött 4-5 éves ismertsége alapján nem vállalt. A jegyzőkönyvekben annak is nyoma akad, hogy Bolla tiszteletes magasabb lelkészi fizetést vár a gyülekezettől. A válságos helyzetet tükrözik az esperesi kiküldött szavai: egyik presbitertől azt hallotta, hogy a gyülekezet annyira megosztott, hogy szinte minden utca más lelkészt akar! A lelkészválasztásra készülve még a presbitérium is lemondott. Az idősek még emlékeznek rá: csak a második lelkészválasztó gyűlésen sikerült dr. Hős Gézát lelkipásztornak megválasztani, de a választás ellen beadott fellebbezés ügyében közel egy év úlva hoz döntést a dunamelléki református egyházkerületi bíróság.

 

Bolla tiszteletes úr messzire került Perőcsénytől: a Pápai Református Egyházmegyében Homokbödögén majd Mezőlakon szolgált, utóbb nyugdíjas éveiben Szentesen a református nagytemplomban. Perőcsényi éveit azonban nem felejtette el. 2012 húsvétján látogatta meg szeretett gyülekezetét, még élő híveit, s az utódokat.  S 2012. augusztus 3-án, 94 éves korában az Úr magához szólította  nagytiszteletű Bolla Sándor nyugalmazott lelkipásztort.

A Dunántúli Református Egyházkerület gyászjelentéséből:

94 esztendős korában elhunyt Bolla Sándor volt perőcsényi, homokbödögei, mezőlaki református lelkipásztor. /http://refdunantul.hu/hir/mutat/8125/ /

Egykori lelkipásztoruknak augusztus 10-én a Szentesi Református Nagytemplomban tartott búcsúztatásán, és az alsó református temetőben végső nyugalomra helyezésén a hálás perőcsényi hívek is résztvettek.

 

2014 Karácsony havában                                                                  dr. Koczó József

                                                                                                        helytörténet-kutató

 

 

Készült 2014. július 11-én Perőcsényben felvett interjú és az 1954. évi presbitériumi valamint egyházközségi jegyzőkönyvek alapján.