Print

70 éve történt - Reitinger László története

Partizánvadászat ádozata lett a 16 éves diák

2013 augusztusában az Ipoly-napi ünnepségen találkoztam régi ismerősömmel, Tóth Tiborral, az Ipolysági Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium tanárával. Elmondta, hogy a gimnázium 100 éves fennállásáról többek között jubileumi évkönyv kiadásával emlékeznek meg. Megkért, hogy a mikolai öregdiákokat keressem fel, hogy iskolai élményeiket írják le az általa összeállítandó évkönyv számára. Pális Győző tanár úrról tudtam, hogy a háború idején tanult a gimnáziumban, majd eszembe ötlött, hogy Reitinger László is a sági iskola diákja volt. Tóth tanár úrral megbeszéltük, hogy tragikus sorsáról én írok a kiadványban.

Írásom tavaly meg is jelent az alábbi tartalommal:

Reitinger László (1928–1944)

A háború áldozata lett a 16 éves gimnazista

Gyermekkoromban, az 1950/60-as években édesapámtól hallottam, hogy egy fiatal diákot Perőcsény erdőségében a partizánok lelőttek. Közel hét évtized távlatából nehezen rekonstruálható, hogy miként történt ez a tragédia.

A második világháború idején Reitinger István Huszár Károly vámosmikolai uradalmának erdésze volt a kemencei Csarna-völgyben (az erdő egyébként Perőcsény határához tartozott). A vámosmikolai születettek anyakönyvének bejegyzése szerint fia, László 1928. szeptember 9-én született, s az ipolysági gimnázium diákja volt. 1944 szeptemberében léptek 6. évfolyamba a bernecei Gáspár Istvánnal, a palánki Kapás Lászlóval (dr. Gáspár István közlése, 2010). Ezt megelőzően a városban járt megtudni a tanévkezdés időpontját. Kemencéig s vissza gyalogosan tette meg az utat, onnan pedig a MAVART-járattal.

Az előző napokban az erdészházba alakulatuktól elszökött katonák tértek be, akik kis ennivalót és egy éjszakára az istállóban, szénapadláson szállást kaptak az erdésztől. A csoport – magyarok és szlovákok – rádión kapcsolatot tartott szovjet propagandaadóval. Ugyanakkor nem szerették volna bajba sodorni segítőiket, ezért elfogadták azt a barlangszerű sziklamélyedésben lévő búvóhelyet, melyet a házigazda és fia mutatott nekik. A közeli szikláról a völgyön átvezető utat is szemmel lehetett tartani. A csoport parancsnoka a fiút figyelmeztette, nehogy elárulja őket.

 

Reitinger László Ipolyságról hazafelé igyekezvén a völgyben összetalálkozott egy szakasz magyar katonával, akiket a „partizánok” felkutatására küldtek. Laci mit sem sejtve beszédbe elegyedett parancsnokukkal.  Ezt látva a szökevények őrszeme, jelentette parancsnokának, aki géppisztolysorozatot adott le a közeledőkre. Reitinger László és két katona maradt holtan a helyszínen. (A szlovák anyanyelvű, magyarul is tudó parancsnok az esetet jóval később elmondta Gáspár István, az egykori osztálytárs Laci halálának körülményeiről annyit tud, hogy hazafelé menet a völgy két oldalán elhelyezkedő magyar katonák tűzharcába keveredett, s meglőtték őt. Osztálytársai részt vettek Vámosmikolán temetésén.egy mikolai személynek, ennek alapján örökítette meg Olexa Józsefné Varjú Ilona Emlékkönyv egy falu régi életéről /Balassagyarmat, 2000/ c. könyvecskéjében.)

Néhány hete Perőcsényben jártam gyűjtőúton, s adatközlőm, Együd László (Perőcsény, 1924) is szóba hozta Lacika tragikus halálát. A Perőcsényben általánosan elterjedt vélekedéssel egyezően ő is partizánokat említett halálának okozóiként.

16 éves volt ….

(Egy évszázad a történelem sodrásában...

Az Ipolysági Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium jubileumi évkönyve

1913–2013

Összeállította: Tóth Tibor; 94. o.)

Idén átgondolva néhány évfordulós eseményt, esetet, ismételten előkerült Retinger Laci sorsa. Átnéztem a róla szóló írást, meghallgattam tavalyi gyűjtésemet, majd a haláleset helyszíne is foglalkoztatott. Darányi László barátom döbbentett rá, hogy Laci lelövése nem Kemence és az erdészház között, hanem a Drínó-patak mentén történt.

 Darányi László (Perőcsény, 1958) gyerekkorában többször is hallott az esetről édesapjától (Darányi László, 1933), valamint Darányi /Bagara/ András (1901) és Fidel /Seres/ Lajos (1918) nagyapjától. Úgy emlékszik, azt mondták, hogy Retinger Laci vezette a csendőröket (katonákat) fel a Drínóba a partizánok rejtekhelyéhez. "Libasorba mëntëk oszt Rejtinger fija vezette őköt, ozt ott a drínóji nagy szikláró dum dum golyóvaa fejbe lőttík". A drínói-sziklák vagy két kilométerre vannak a Káldy vadászháztól a Magas-Börzsönyben!

Ez a közlés újabb gyűjtésre, újabb kutakodásra inspirált. Ennek összegzését az alábbiakban adom közre.

A Csarna-völgyben egy Káldy nevű vállalkozónak vadászkastélya volt, amit a visszaemlékezések szerint ő is építtetett. A vadászati jogot Huszár Károlytól bérelte. A vadászlak mellett egy kisebb épület szolgált az erdész és a vadőr családja számára. Itt lakott Reitinger István is családjával, két fiával. Laci 16 éves volt, az ipolysági gimnáziumba járt. Az 1944/45-ös tanév azonban a háborús események miatt nem kezdődött el.

A Börzsöny hegység kiterjedt erdőségei, a Magas-Börzsöny településektől mentes érintetlensége jó lehetőséget kínált a háború  viszontagságaitól megcsömörlött katonaszökevények vagy a gerillaharcra készülő partizánok rejtőzködésére.

A Börzsönyben bujkáló katonaszökevényekről Olexa Józsefné Varjú Ilona vámosmikolai születésű, Balassagyarmaton élt, Vámosmikola és környéke, Balassagyarmat múltjában jó érzékkel  búvárkodó ismerősöm 14 éve megjelent, fentebb említett könyvecskéjében írt. Ebben elmondja, hogy 1944 őszén alakulataiktól egyenként vagy kis csoportokban dezertáltak katonák, s közülük akadtak, akik úgy gondolták, hogy a Börzsöny sűrű erdeiben meg lehet bújni, át lehet vészelni a front átvonulását, s majd valahogy haza lehet jutni. Az orosz propagandaadások szökésre, illetve hozzájuk való átállásra kifejezetten biztatták a magyar katonákat. Az egyik magyar alakulat rádiósa szlovák anyanyelvű lévén megértette a felhívást, s hitt is benne. Kapcsolatba lépett az orosz adóval, majd rábeszélte bajtársait a szökésre. Alkalmas időben mintegy negyvenen (!) leváltak alakulatuktól, s bevetették magukat az erdőbe. A további eseményeket a parancsnokká avanzsált rádiós maga mondta el egy mikolai személynek, aki jóval a háború után örökösödési ügyben az Ipolyon túl járt, ő pedig tolmácsként segítette ügyintézését. A vámosmikolai szavahihető és jó emlékezőtehetséggel megáldott embertől hallotta az esetet a történetet megíró Olexáné. A volt parancsnok gyilkos cselekedetét ekként indokolta: "Amikor megláttam a katonákkal a fiút, gondoltam, hogy elárult minket. Ha pusztulni kell, akkor inkább pusztuljon egy, mint negyven. A szívem majd megszakadt, mégis lőttem! Láttam, hogy többen elesnek... Elfutottam, riasztottam a társaimat, és gyorsan messzire menekültünk... Az oroszokban csalódtam. Hiába kértem, csak lőszert dobtak le nekünk repülőgépről éjjel, meleg ruhát és élelmet nem... Egyszer dobtak le korpás, fekete, téglaalakú orosz kenyeret..." (Olexáné, 48. o.) 

A hadtörténet, a csekély magyar fegyveres ellenállás, partizánharc kutatói ebben az időben a hegységben megjelent  másik fegyveres csoportról tudnak. A fronttól legtávolabb bevetett Örley Zoltán vezette partizáncsoport ledobásának időpontjaként 1944. október 7-ét és 27-ét adja meg a Magyar ejtőernyős partizánok (Magyar Repüléstörténeti Társaság – A repüléstörténeti konferencia közleményei, 2002; 9-12. o.) című írásos anyag. A 8 fős csoport 6 magyar és 2 orosz-ukrán, valószínűleg a kijevi Ukrán Partizán Iskolán kiképzést nyert fegyveresből állt. Diósjenő közelében a csendőrség bekerítette a csoportot, egy részük fogságba esett. Az esetet Végh József is említi nemrég megjelent könyvében: Nyugat-Nógrád a hadak útján. Figyelemre méltó a partizáncsoportokkal kapcsolatos, az előbbi anyagban olvasható megállapítás: ezeket az embereket nem várta senki, lakossági támogatásra nem számíthattak!

Az Örley-partizáncsoportról és a parancsnokról A magyar antifasiszta ellenállás és partizánmozgalom című Kislexikon is ír (Hadtörténeti Intézet és Múzeum; főszerkesztő: Liptai Ervin; kiadta: Kossuth Könyvkiadó, 1987; 246-247. o.). 

A kézikönyv szerint az Örley-partizáncsoport a 4. Ukrán Front alárendeltségében szervezett, speciális feladattal megbízott ejtőernyős csoport volt. 1944. október 7-én este 22 órakor indultak Sztanyiszlavból /Ivanovo-Frankovszk/, és Diósjenőtől alig 100 méterre értek földet. A csoport összetétele: parancsnok: Örley Zoltán; helyettese és rádiós: Vladimir; második rádiós: Olga Golovina, Natasa fedőnéven; harcosok: Redner Tibor, Horváth Lajos, a kanadai Tompsó Béla, Patus Zsigmond és Fanczi István.

Leszállásukat észrevették, a csoport felkutatására csendőröket, a rétsági 1/III. páncélos pótzászlóalj 4 kutatócsoportját, az esztergomi helyőrség katonáit, valamint német katonákat is bevetettek. A Csarna-völgyben az üldözésükre küldött erőkkel tűzharcot vívtak, majd a csoport visszavonult a sűrű erdőbe, s elrejtőzött. Az élelemért küldött Patus és Fanczi nem tért vissza. A partizánok felkutatására a katonai-karhatalmi erők a hegységet módszeresen átfésülték, és október 20-án a csoportot elfogták. A foglyokat Kóspallagra, Szobra majd Rétságra, október 24-én pedig Budapestre, a Hadik Laktanyába vitték. Innen – a rádiós kivételével – november 8-án a Margit körúti honvéd fogházba, onnan november 12-én a komáromi Csillag erődbe kerültek. Natasát és Rednert kivitték Németországba. Örley és Horváth a gyalogmenetben nyugatra indított csoportból Tany/Tôň községben (ma Szlovákia Nyitrai kerületének Komáromi járása) megszökött.

A csoport parancsnoka, ifj. Örley Zoltán (Nagyvárad, 1919. nov. 22.– ?), hivatásos katona  1943. január 15-én került szovjet fogságba. Elvégezte a krasznogorszki antifasiszta iskolát, s egyik aláírója annak a felhívásnak, melyet a 27. számú tiszti tábor intézett a magyar hadsereghez. 1944 január és május között a Dékán Sándor vezette fegyveres csoport tagja. Szökése után a Zseleznyak-osztagban Zsdanov parancsnoksága alatt harcolt. Főhadnagyi rendfokozatát a Magyar Honvédségben is elismerték. 1948-ban külföldre távozott, Párizsban telepedett le.

90 év körül járó perőcsényi születésű adatközlőim elmondása alapján a 70 éve történt tragikus esemény így rekonstruálható:

Együd László (1924) és Laczó Géza (1925) úgy tudja, hogy a partizánok megfordultak Perőcsényben is, afelől érdeklődtek, hogy van-e ott katonaság. Perőcsényből a Csarnába mentek. Itt Káldyt és Huszárt keresték. Káldyt magukkal vitték, a Huszárt lefogták, csak este engedték el. Azzal bízták meg, hogy toborozzon részükre segítséget, mezítláb ment be Perőcsénybe. Létszámukat Együd Laci bácsi 6-7 főre teszi.

Káldy Jenő (úgy hallottuk, ez volt a keresztneve), a Szürke Taxi tulajdonosa, zsidó volt; kevéssé valószínű, hogy budapesti lakosként 1944 októberében legálisan a Csarnában tartózkodott... Sokszor meghallgattuk azt a tragikus történetet, hogy a vészterhes nyilas uralom idején lakásának titkos helyiségében befalazva rejtőzött. Hűséges házvezetőnője egy apró nyíláson keresztül rendszeresen élelemmel, vízzel látta el őt. A nyilasok, miután hasztalan keresték a közismert, gazdag taxivállalat-tulajdonost, letartóztatták a házvezetőnőt. Nem bántották ugyan, de hetekig nem engedték ki. Mire kiengedték, a gazdája már nem volt az élők sorában... (Bezeczky Árpád és Bukri Julianna kiegészítése, Bernecebaráti)

Bukri Józsefné Varga Eszter (1924) apósától hallotta, hogy a perőcsényi községházán a csendőrök erdészeket, erdei munkásokat és leventéket szedtek össze, hogy partizánvadászatra vigyék őket a túlsó hegybe (a Csarna-völgybe). Emlékezete szerint ez október elején történhetett. A csendőrök a Káldy-kastélyba mentek, mivel úgy tudták, hogy ott vannak a repülőgépről kiugrált partizánok. Egy bőrkabátos férfit is láttak, aki megbújt az erdőben.

Együd László szerint katonák indultak a partizánok keresésére. Reitinger István fia, a Laci gyerek látta őket, tudta hová bújtak. Együtt ment a katonákkal, de egy híd alá rejtőzött partizán lelőtte őt.  Harc alakult ki, a partizánokat állítólag egy nő vezette. Adatközlőm is megfordult később a területen, ahol talált egy fegyvert (golyószóró vagy géppisztoly volt) egy tőrt és egy táskát. A lőfegyvert később leadta a rendőrségen.

Laczó Géza bácsi elmondása szerint is katonák keresték a partizánokat, Reitinger Pista bácsiék segítségét is kérték. Előbb a Godó-rét környékét fésülték át. Lacit magukkal vitték: kényszerítették, hogy velük menjen. Majd a Drínóban, a vasút mellett haladtak fölfelé. Laci lefeküdt egy nagy kő mellé, de észrevették és lelőtték. Az eset délelőtt történt, a szülők csak délután tudták meg, hogy mi történt fiukkal. A partizánok talán felvidékiek voltak, egy sebesültet is vittek magukkal. A Hangyásnál, a kettes-kúti kunyhónál tanyáztak.  Huszan lehettek, a Pista bácsi gyakran látta őket.

Bukri Józsefné apósa elmondása alapján ismeri a partizánvadászat fejleményeit. Reitinger Lacit azért vitték magukkal a csendőrök, mert ő maga ajánlkozott, hogy tudja, hol bújtak meg, ismeri rejtekhelyüket. A már említett bőrkabátos a Drínóban bújt meg, a sziklás rész mélyedéseiben lapultak, onnan lőttek. A kisfiút lelőtték. Nem mertek tovább menni a partizánvadászat résztvevői, veszélyesnek tartották a további keresést. Nem tud arról, hogy a kisfiú holttestét Perőcsénybe vitték volna. Lóréval Kemencére szállítása tűnt egyszerűbbnek.

Hellner Sándorné Andrékovics Ilona (Vámosmikola, 1933) úgy emlékezik Laci hazahozott holttestére, hogy a fél arcát szétroncsolták a lövések...

A kisdiák tragédiájáról a háború után legfeljebb családi körben lehetett beszélni, szerepvállalását még édesapjának is el kellett titkolnia. Aztán a múló évtizedek megépítették a hallgatás falát... 

Nem vezetett eredményre azon törekvésem, hogy felleljem Reitinger László halálesetének anyakönyvi bejegyzését. A gyilkos golyók Perőcsény területén oltották ki életét, a perőcsényi halotti anyakönyvben nem található erről bejegyzés. Vámosmikolán sem anyakönyvezték. Egy korábbi kutakodásom során jutottam ahhoz az információhoz, hogy az 1944. évi vámosmikolai halotti anyakönyvek a háború alatt megsemmisültek. A háború után egy bizottság állította össze pótlásukat. Laci temetésére Vámosmikolán került sor, katolikus szertartással. A római katolikus halotti anyakönyvek 1943. december 13-tól 1944. december 20-ig szintén hiányoznak! Utánajárásom Kemencén és Diósjenőn sem  járt eredménnyel. Köszönet illeti a települések jegyzőit, anyakönyvvezetőit, a vámosmikolai diakónust kutatásom elősegítéséért.  

2014. augusztus 16-án Bezeczky Árpád és Rados Dávid (Ipolyság) megvizsgálták a tragédia helyszínét, s megtalálták a partizánok lőállását. A maradványok alapján feltételezik, hogy a gerincről a Drínó-patak felé lőhettek cseh gyártmányú Zbrojovka golyószóróval, M 98-as karabélyokkal és orosz gyártmányú TT pisztollyal. A vasúti töltés 1944-es nyomvonalát a rendkívüli esőzések (1953, 1999, 2010 és 2014) elmosták, így azt a helyet, ahol Reitinger Lacit a halálos lövések érték, már szinte lehetetlen felkutatni. A partizánok tűzcsapása után fedezéket kereső, majd válaszoló csendőrök nyomait tovább lehetne, illetve kellene kutatni. A visszaemlékezések szerint a partizánok is egy halottat hagytak maguk után. A haraszttal betakart tetemre csak néhány nappal később bukkantak rá.  A  partizánok keresése is folytatódott, s a kettes-kúti kunyhónál megtalálták néhányukat. A tűzharc azzal járt, hogy a partizánok nem akartak kijönni, a csendőrök/katonák nem mertek bemenni, ezért a bennlévőkre gyújtották a kunyhót.

Hetven esztendő távlatából Reitinger Laci tragikus halálának körülményeiről adatközlőim, segítőim támogatásával ennyit sikerült feltárni. Köszönöm, hogy emlékének ébrentartásához hozzájárultak!

                                                                                                         

                                                                                                          dr. Koczó József

 

                                                                                                         helytörténet-kutató